2017. július 14., péntek

Esterházy Jánosról a L’Osservatore Romano vatikáni napilapban


Habsburg-Lotharingiai Eduard szentszéki nagykövet Esterházy János halálának 60. évfordulójára készült írása a L’Osservatore Romano vatikáni napilap 2017. április 5-i számában jelent meg. Szövegét közzétesszük magyar fordításban.


* * *

Esterházy János tanúsága – A nemzetek testvériségének előmozdítója

HABSBURG-LOTHARINGIAI EDUARD

„Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta ezt, akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a jó Isten akaratát ellenezzem?” Ezzel a lelkülettel vállalta Esterházy János a kényszermunka és a börtön szenvedéseit, egy valóságos kálváriát, ami éppen hatvan évvel ezelőtt ért véget a csehszlovákiai Mírov várbörtönében. Személye valamiképpen megtestesíti a közép-európai népek egész huszadik századi drámáját.

Két jelentős magyarországi, illetve lengyelországi nemesi család leszármazottjaként a mai Szlovákia területén született, hamvai pedig jelenleg Prágában nyugszanak. Védelmezte közösségének jogait, segítette a második világháború üldözöttjeit, szembeszállt mind a nácizmussal, mind a kommunizmussal, kényszermunkát és börtönt szenvedett a szovjet Gulágon, illetve a kommunista Csehszlovákiában. Mindenekelőtt azonban mélyen hívő katolikus volt, a nemzetek közötti testvériség meggyőződéses előmozdítója.

Esterházy János az Osztrák-Magyar Monarchiában született 1901. március 14-én, Nyitraújlakon (ma Velké Zaluzie Szlovákiában). Igen fiatalon elvesztette édesapját, így lengyel édesanyja, Elzbieta Tarnowska nevelte fel őt és nővéreit, Lujzát és Máriát. A harmincas években a csehszlovákiai magyar közösség képviseletében politikai pályára lépett. A Rerum novarum enciklika ihlette Keresztényszocialista Párt elnöke volt, képviselő a prágai, majd a pozsonyi parlamentben. Keresztény hite vezérelte, és a meggyőződés, hogy cseheknek, szlovákoknak és magyaroknak ki kell engesztelődniük egymással. Az volt politikai célkitűzése, hogy ténylegesen megvalósuljon mindaz, amit a Versailles-környéki békeszerződések a különböző országok nemzeti kisebbségeinek garantáltak. Ezért hát éppúgy kiállt a csehszlovákiai magyarokért, mint a magyarországi szlovákokért. Karl Schwarzenberg volt cseh külügyminiszter ezért is nevezte őt “Közép-Európa legbecsületesebb politikusának”.

A második világháború alatt elősegítette számos politikus és zsidó menekülését a németek által megszállt Lengyelországból, akik Magyarországon lelhettek menedékre, vagy folytathatták útjukat a nyugati országokba. Hasonlóképpen cselekedett, amikor a csehszlovák politikusoknak kellett menekülniük, majd pedig a szlovákiai zsidókat segített menteni.

A német megszállás utolsó heteiben a Gestapo üldözte, ezért Pozsonyban kellett bujkálnia. A háború után felkereste a csehszlovák belügyi népbiztost, a kommunista Gustáv Husákot, hogy a magyar közösség ügyéről tárgyaljon. Husák azonban nácibarátság vádjával letartóztatta és kiszolgáltatta a szovjeteknek. Deportálták tehát a Szovjetunióba, ahol a rettegett moszkvai Ljubljanka börtönbe zárták, és kimondhatatlan kínzások után egy kirakatperben tízévnyi kényszermunkára ítélték. A szibériai Gulág különböző táboraiban raboskodott, ahol súlyosan megbetegedett. Távollétében a pozsonyi szlovák nemzeti bíróság náci háborús bűnösként halálra ítélte. A szovjetek 1949-ben kiadták a csehszlovák hatóságoknak, hogy végrehajthassák a halálbüntetést. Végül, különböző személyiségek közbenjárása nyomán (hiszen sokan ismerték az igazságot), „kegyelemből” életfogytiglanit kapott.

Néhány hétig egy pozsonyi kórházban kezelték, ahonnan Esterházynak módja lett volna megszökni, ám ő ezt elutasította mondván, tiszta a lelkiismerete és nem akarja elhagyni hazáját s közösségét. Megkezdődött hát valóságos keresztútjának második szakasza a különböző csehszlovákiai börtönökben, amit ő a közösségéért vállalt engesztelésként élt meg. „Tudod – mondta húgának – mindig imádkoztam, hogy visszajöhessek (…) ahol szentmisére járhatnék, és ez már megvan.”

Közben családja szétszóródott a világban: felesége és két gyermeke Magyarországra menekült, ahol a kommunisták internálták őket arisztokrata származásuk miatt. Gyermekeinek később sikerült nyugatra menekülniük. Édesanyja és nővére, a keresztény-szociális mozgalomban ugyancsak aktív Esterházy Lujza Franciaországba emigrált. Egyedül a férje révén lengyel állampolgár, s így nagyobb védettséget élvező Mária húga maradhatott mellette, hogy megannyi nehézség közepette is gondoskodjon róla a ritkán engedélyezett látogatások során, illetve folyamatosan próbálkozzon számára kegyelmet kieszközölni. Éppen az ő naplójából és leveleiből ismerhetők meg Esterházy János mártíriumának egyes vonatkozásai, melyeket szibériai és csehszlovákiai fogolytársainak beszámolói is alátámasztanak (még Alekszandr Szolzsenyicin is megemlíti A pokol tornáca című regényében).

A tanúvallomásokból kitűnik, hogy Esterházy a börtönt is egyfajta szolgálatként fogta fel, ahogy korábban politikai szerepvállalását. Teljességgel ráhagyatkozott az isteni gondviselésre, felajánlva szenvedéseit saját és szélesebb családjáért. „Isten kegyelmébe vetett hite erősebbnek bizonyult bármiféle gyűlöletnél és haragnál azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedéseket okoztak neki” – írta róla Dagmar Babčanová, Szlovákia volt szentszéki nagykövete.

Az embertelen börtönkörülmények közepette is meg tudta őrizni derűjét, súlyos tüdőbaja és emberileg teljesen kilátástalan helyzete ellenére. Sőt, képes volt reményt önteni társaiba, és a megpróbáltatások közepette is a szeretet apró cselekedeteivel erősíteni hitüket. Az állandó imádság volt ebben segítségére, valamint „a legfontosabb táplálék”, ahogyan a húgának küldött ritka leveleiben az Oltáriszentséget nevezte. Kezdetben ugyanis a Szentostyát a húga juttatta el hozzá kétszersültek közé rejtve. Némelyik börtönben viszont a kommunista diktatúra által bebörtönzött papok „titkos” szentmiséin is részt vehetett.

Hosszú évek szenvedései után Esterházy János 1957. március 8-án reggel hunyt el a mírovi börtönben. Utolsó óráján Vasil Hopko eperjesi görögkatolikus püspök állt mellette, akit 2003-ban vértanúként boldoggá avattak. Húga, Mária hiába kérte a hatóságoktól a holttestet, hogy otthon eltemettethesse: Esterházyt még holtában is börtönben akarták tudni.

A kommunizmus bukása után lánya, az Olaszországban élő Esterházy-Malfatti Alice kezdeményezte mártír apja rehabilitálási folyamatát és hősies küzdelmet folytatott, hogy az ellene felhozott rágalmakkal szemben megismertesse az igazságot. 1993-ban Oroszországban rehabilitálták Esterházyt, elismervén, hogy politikai per áldozata volt. 2009-ben Lengyelország a „Polonia Restituta” kitüntetéssel ismerte el a háború alatt a lengyeleknek nyújtott segítségét. 2011-ben a Rágalmazás-ellenes Liga a Jan Karski Courage to Care Award-dal tüntette ki, amiért számos zsidó életét megmentette.

Esterházy János utolsó kívánsága azonban, hogy szülőföldjén temessék el, mindmáig nem teljesült. Csak 2007-ben sikerült kideríteni, hogy a hamvait tartalmazó urnát a prágai Motol egykori börtönének temetőjében helyezték el, ahol ma a kommunisták áldozatainak emlékhelye található. Márványtábla őrzi emlékét Motolban, illetve Mírovban, továbbá számos emlékmű Szlovákiában és Magyarországon. Mind többen osztják a meggyőződést, hogy Esterházy nem egy igazságtalan kor áldozata volt csupán, hanem a közép-európai népek közötti kiengesztelődés mártírja.

Halála óta szentség hírében áll Esterházy János. Nemcsak családtagjai és ismerősei tartották annak, hanem mindenekelőtt rabtársai. Néhány hónappal halála után egy pap, akitől rendszeres gyászmisét kértek lelkiüdvéért, azt mondta róla a rokonoknak: „Nem tudom, ki volt ez a maguk elhunytja, de amikor misét mondtam érte, mindannyiszor az az érzésem támadt, hogy inkább nála kellett volna közbenjárnom, mintsem hogy érte imádkozzam”.

(magyarra fordította: Érszegi Márk Aurél)

2017. június 1., csütörtök

A Szent László Láng megáldása


Ferenc pápa megáldotta a Szent László Lángot a május 31-i általános kihallgatás alkalmával a Vatikánban. A kihallgatást követően a magyar delegáció – Gaal Gergely, a Szent László Év tanácsadó testületének elnöke, Slaba Ewa, az Országos Lengyel Önkormányzat elnöke, Kollár János, a Győri Lengyel Önkormányzat vezetője és Dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsa elnöke – rövid imádságos megemlékezést tartott a Szent Péter-bazilika altemplomában, a Magyarok Nagyasszonya Kápolnában, a Szent László királyt ábrázoló domborműnél.
A magyar delegáció a Szent László Lánggal
a vatikáni Magyarok Nagyasszonya Kápolnában
 

2017. május 25., csütörtök

Dobos András atya kitüntetése


A Magyarország és a Szentszék kapcsolatainak fejlesztése terén kifejtett munkássága elismeréseképpen Dobos András atya, a budapesti nunciatúra korábbi titkára, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át május 24-én a Pápai Magyar Intézetben rendezett ünnepség keretében. Az ünnepeltet köszöntötte Mons. Tóth Tamás, a Pápai Magyar Intézet rektora, valamint Mons. Orosz Atanáz miskolci görögkatolikus püspök.
Orosz Atanáz püspök, Dobos András atya, Habsburg-Lotharingiai Eduard nagykövet
 
Az érdemrendet átnyújtó Habsburg-Lotharingiai Eduard nagykövet laudációjában rámutatott, hogy a kétoldalú diplomáciai kapcsolatokat konkrét emberek fejlesztik és ápolják, akik ahhoz sokat hozzátesznek saját személyiségükből is. Dobos András atya esetében ez – egyebek mellett – egy egészen különleges módon is megvalósult: éveken át ő tolmácsolta Alberto Bottari de Castello nuncius úr szavait a különböző világi vagy egyházi rendezvényeken. „Mondhatjuk úgy, hogy a pápa képviselőjének magyar hangja volt, tehát Péter Utódának szavát segített eljuttatni a magyar hívekhez” – emelte ki a nagykövet.
Laudáció (foto: Ádám Miklós)

Dobos András a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban 2000-ben tett érettségit követően a Miskolci Görögkatolikus Egyházmegye (akkor: Apostoli Exarchátus) diakónusa (2009), majd papja (2011) lett. Egyetemi tanulmányait a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán, majd Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen folytatta, a Collegium Germanicum et Hungaricum ösztöndíjasaként.

Nyíregyházán püspöki titkárként szolgált, 2010-2013-ban a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola docense, 2011-2013-ban a Görögkatolikus Papnevelő Intézet tanulmányi prefektusa, majd propedeutikus évfolyamának elöljárója volt. 2013-2016. között a Magyarországi Apostoli Nunciatúra másodtitkáraként szolgált. 2016-tól Rómában, a Pápai Keleti Intézetben folytat doktori tanulmányokat.

2017. május 5., péntek

Mindszenty-mise Rómában


Mons. Tóth Tamás köszönti
Ravasi bíborost
A majd két évtizedes múltra visszatekintő évenkénti római Mindszenty-megemlékezésre az idén május 4-én került sor. Németh László olaszországi magyar főlelkész, a Szent István Alapítvány, a Pápai Magyar Intézet, a Római Magyar Akadémia és Szentszéki Magyar Nagykövetség által közösen szervezett misére szokás szerint a Santo Stefano Rotondo templomban, Mindszenty bíboros egykori címtemplomában került sor.

 Az idei Mindszenty-misét Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsa elnöke celebrálta, számos magyar és más nemzetiségű római pap részvételével. A diplomáciai testület részéről tucatnyi nagykövet és ügyvivő jelent meg, köztük az orosz nagykövet és a – magyar származású – amerikai tanácsos.

 Beszédében Ravasi bíboros emlékeztetett arra, hogy Mindszenty bíborosnak „szoros de nehéz kapcsolata volt VI. Pál pápával”, aki ugyan felkérte Mindszentyt a lemondásra, de meghatott szavakkal „felelős pásztorként és az ellentmondás jeleként” emlékezett meg róla halála alkalmával. Ravasi szerint Mindszenty bíboros szenvedései hosszú távon értelmet nyertek, s végül II. János Pált idézte, aki Mindszenty sírját felkeresve azt mondta róla: a Krisztus és az Egyház, valamint a haza iránti hűség ragyogó példáját hagyta ránk, neve áldás marad mindannyiunk számára.



A Külgazdasági és Külügyminisztérium támogatásának köszönhetően a misén részt vett a kecskeméti társszékesegyház „Benedictus” kórusa és a „Lakó Sándor” Kamarazenekar. A misén Halmos László és Esterházy Pál zenéit szólaltatták meg, a szertartás után pedig rövid hangversenyt adtak Liszt Ferenc és Kodály Zoltán műveiből. A kórus ezt megelőzően énekelt Ferenc pápa szerdai általános kihallgatásán is.
 


A Mindszenty-misét felvette – illetőleg Facebook-on élőben közvetítette – a Bonum TV.
(fotók: Szabó I.)

 

2017. április 25., kedd

Szent Adalbert-mise a Vatikánban „visegrádi” keretekben


A Visegrádi Csoport országai, Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia vatikáni diplomáciai képviseletei idén a soros elnökséget adó lengyelek szervezésében emlékeztek meg, április 24-én délelőtt, a közös szentjüknek tekinthető Szent Adalbert vértanúról. A szentmisét Stanislaw Rylko, a S. Maria Maggiore-bazilika archipresbiter-bíborosa mutatta be a vatikáni bazilikában, Szent II. János Pál pápa sírján. Magyar részről koncelebrált Mons. Tóth Tamás, a Pápai Magyar Intézet rektora. A hívek könyörgését a diplomaták olvasták fel, mindegyikük a maga anyanyelvén.

Stanislaw Rylko bíboros a Szt. Adalbert-misén
Szentbeszédében Rylko bíboros külön köszöntötte Pavel Vosalik cseh, Janusz Kotanski lengyel és Peter Sopko szlovák nagykövetet, valamint Érszegi Márk Aurél magyar ügyvivőt. Felidézte II. János Pálnak Szent Adalbert gniezói sírjánál 1979-ben mondott beszédét, aki lengyel pápaként azt tekintette saját küldetésének, hogy általa az Egyházban tudatosuljon a közép-európai népek jelenléte és öröksége, s hogy személyében mintegy megjelenítse Európa lelki egységét.

Rylko bíboros rámutatott, a szent pápa szavai ma is igen aktuálisak, sőt kihívást jelentenek: hiszen bár sokan sokat beszélnek Európáról, de inkább vészterhes, mintsem reményteli jövőt jósolnak neki. Pedig Európa ma is reményt meríthet keresztény gyökereiből és örökségéből. Ahogy II. János Pál 1982-ben Compostelában figyelmeztetett: „Szeretettel kiáltok hozzád, ősi Európa – találj önmagadra, légy önmagad! Fedezd fel származásod, éleszd fel gyökereid!”

Stanislaw Rylko bíboros szerint a közép-európai országok küldetése ma éppen abban áll, hogy segítsenek Európának újra felfedezni ezen örökséget és szellemi-lelki erőforrásokat.

2017. április 22., szombat

A L’Osservatore Romano recenziója a „Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai 1920-2015” kötetről


A „Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai 1920-2015” című tanulmánykötet olasz kiadásáról írt hosszú recenziót Giampaolo Romanato történészprofesszor, a Pápai Történettudományi Bizottság tagja a L’Osservatore Romano április 7-i számában. A köteten belül elsősorban az általa is jobban ismert két világháború közötti időszakra, valamint a kommunista hatalomátvétel következményeire összpontosít.

A L'Osservatore cikke
A “Magyarország sebei. Az ország, amelyet Musil úgy szeretett” (Gianpaolo Romanato: L’Ungheria e le sue ferite. Quel grande Paese amato da Musil; L'Osservatore Romano 7 aprile 2017, p. 4.) című írásának érdeme, hogy alapvetően együttérzéssel szemléli Magyarországot a XX. századi tragédiák kapcsán, illetve azok fényében vizsgálja a sötétebb korszakokat.

Mint írja, a Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatainak történetéről nemrég kiadott kötet “emlékeztet, mennyi szenvedés, mennyi düh rejlik ebben az országban, melyet a XX. századi történelem megannyi nagy tragédiája feldúlt és megsebzett: a két világháború, a nácizmus és a kommunizmus”.

Romanato összefoglalja Magyarország helyzetét a Monarchián belül, majd az I. világháború végén kialakult új állapotokat: „Olyan trauma ez, melyből máig nem tért magához ez az ország, s amely mindmáig befolyásolja politikáját, amint azt a könyv lapjain a budapesti külügyminiszter, Szijjártó Péter is aláhúzza: Magyarország nem mond le, soha, semmilyen körülmények között egyetlen polgáráról sem, bárhol legyen is.”

Az I. világháborút követő katasztrófa következményei: kétharmadnyi területét vesztett ország, hirtelen ellenségként kezelt püspökök, haza és identitás nélkül maradt papok és hívek, mindenütt terjedő féktelen nacionalizmus. Mindezt súlyosbította a Tanácsköztársaság bolsevik forradalmi kísérlete, amiről a bécsi nuncius is hírt adott. A szombathelyi püspököt letartóztatták és életéért aggódtak, de a későbbi Mindszenty hercegprímás is börtönbe került.

A Horthy Miklós vezetésével kialakult „király nélküli királyságban” a féktelen irredentizmus és revizionizmus, valamint a bajokért felelős az USA- és Franciaország-ellenes érzelmek domináltak. Az egyház a rendszer egyik oszlopa maradt. A vatikáni Államtitkárságon megelégedetten vették tudomásul, hogy az új nuncius diadalmas fogadtatásban részesült Budapesten – emeli ki Romanato.

A két háború közötti magyar katolicizmusról a történész professzor az alábbi összefoglaló értékelést nyújtja: „A szent és profán ilyetén elegye, mely a Habsburgok régi államegyházi rendszerének számos vonatkozásában folytatása volt, a püspökökből „nagyurat” csinálva, míg a klérusból alkalmazottakat (a megjegyzés Angelo Rotta nunciusnak Pacellihez írott 1935-ös jelentéséből származik), nem volt immár korszerű és bizony aggodalommal töltötte el XI. Piuszt, aki ugyanakkor csodálta az intézményes magyar katolicizmus szervezeti és politikai erejét.”

Ugyanakkor Romanato rámutat, hogy a kötet tanulmányaiból kitűnik: az egyház jogainak az állami törekvésekkel szembeni védelme (főkegyúri jog, püspöki kinevezések, eskü) mindig is elsődleges kérdés maradt a magyar egyház számára.

A szerző megjegyzi, hogy II. világháború idején a nácik elfogadottságában szerepet játszhatott a húsz éven át táplált magyar irredentizmus és revizionizmus is. Ugyanakkor Budapesten zajlott Angelo Rotta nuncius és Gennaro Verolino titkár zsidókat mentő tevékenysége is. A háború után pedig a szovjet kommunizmus vette át az uralmat és heves katolikus-ellenes harcot indított, mely éppen Rotta nuncius kiutasításával, s a nunciatúra bezáratásával kezdődött, majd pedig Mindszenty József prímás életfogytiglani börtönre ítélésével tetőzött 1948-ban.

A Mindszenty-kérdésről már egy másik tudományos rendezvényen esett szó –utal Romanato „A hallgatás egyháza és a pápai diplomácia” című 2016 őszi velencei konferenciára (ld. program - pdf) – melynek előadásai ugyancsak kiadásra várnak.

2017. április 20., csütörtök

Langerné Victor Katalin helyettes államtitkár felszólalása a „Romák helyzete Európában” konferencián


Magyarország Szentszéki Nagykövetsége április 7-én nemzetközi konferenciát szervezett „A romák helyzete Európában” címmel. Megnyitóbeszédet mondott Langerné Victor Katalin helyettes államtitkár asszony (EMMI), a két fő előadást pedig Peter Turkson bíboros, a vatikáni Emberi Fejlődés Dikasztérum prefektusa, illetve Franz Salm, a Szuverén Máltai Lovagrend roma-ügyi nagykövete tartotta. Egyházi és világi szakértők, illetve szentszéki nagykövetek konkrét helyzeteket és példákat emeltek ki az egyes európai országok roma-integrációs gyakorlatából. A rendezvényt Ferenc pápa külön üzenetben köszöntötte.
 
Közzétesszük Langerné Victor Katalin helyettes államtitkár beszédének magyar szövegét.
 
* * *


Eminenciás és Excellenciás Urak! Nagykövet Urak! Mélyen Tisztelt résztvevők!

Langerné Victor Katalin a roma-integrációs konferencián
roma népi motívumokkal díszített ruhában

(Foto: Várhelyi K.)
A romák közössége ma a legnagyobb olyan európai kisebbség, amelynek tagjai évszázados vándorlás után szinte valamennyi európai országban jelen vannak. Ugyanakkor nem rendelkeznek anyaországgal, egységesen használt nyelvvel, és a kultúrájuk is széttagolt.

Ami a romák valamennyi népcsoportjában közös, az a számkivetettség, az általános szegénység, a háttérbe szorulás, a jövőtlenség, és igen gyakran az egyenlően gyakorolható jogok hiánya. A többségi társadalmak általában idegennek és problematikusnak tekintik őket és csak kevésbé hajlandóak velük a párbeszédre, s még kevesebbet tesznek a felemelkedésük érdekében.

Viszont a romák közössége számít az Istenhívő keresztények szolidaritására és reménykedik az integrációban, a békében és a befogadásban.